Eleinte fiatal voltam, és bohó. Gondtalanul élveztem örökké való létezésem, és a rabszolgavadászokra hagytam a hitterjesztését, míg magam a Tinolok jól őrzött bércei közt készültem, hogy beteljesítsem sorsom. A Rettenet Asszonya pedig látva ténykedésünk, támogatásáról biztosított, több ízben is. Az élőholt fém tőrök rettegéssel töltötték el ellenségeink szívét, melyben az Úrnő principiumát látták talán. Mi pedig éreztük, hogy akaratának hordozói vagyunk.

1.  Az első gondok Krán lakóival adódtak. Nekromantáik sötét mágiája megálljt parancsolt a rabszolgavadászoknak, démoni szövetségeseik pedig tömegével mészárolták rabszolgáinkat. A Kosfejes úrszolgái, és hazájuk dicsőségben fürdött.

Valamelyes kárpótlásvolt számomra, hogy nővéreim nem hiába adták életüket, néhány sötét mágus és démonmester megérezte a változás szelét, és csatlakozott hozzánk, így kiismerhettem módszerüket. Elérkezett hát a pillanat, mikoron cselekvésre szántam magam. Honnan is tudhatták volna, hogy a Gra Tinol szentélyei nem a fegyverforgatók miatt rettegettek, hanem mert lakhelyemül választottam? Egyesével kerestem fel őket a hegyek lábánál, és kit mágiámmal, kit egyetlen simításommal győztem meg: az oldalamon a helye, ők pedig készségesen rombolták le volt uraik tornyait egyetlen mosolyomért.

2.   Napok, évek, évtizedek… Ha létezésed végtelen, az idő elveszíti jelentőségét, és múlását már nem tartod számon.Egyetlen dolog marad fontos: a hatalom. Továbbra is a Rettenet Asszonyának akaratát hordoztam, aki jól végzett munkám elismeréseképp tovább növelte befolyásom. De senki nem maradhat uralkodó kihívók és próbatételek nélkül. Az új fenyegetés szintén a sötétség egyik teremtényének képében érkezett el. Egy sötét elf vadász. Hírhedtségük már hozzám is eljutott, és aggodalom töltötte el szívem, mert tudtam, ő méltó ellenfél lesz. De vajon én meg tudok felelni ennek a kihívásnak? Nyilvánvalóan – űztem tova sötét gondolataim,  útban szobám felé, hol szemügyre vettem mindazon fegyvereket, melyek átsegíthetnek ezen a nehézségen. Elsősorban természetesen elmém hatalmára hagyatkozhatom. Mágiám és úrnőm hatalma elég kell, hogy legyen. Magamhoz vettem hát tőrömet, és elindultam szembenézni sorsommal. A mágia hullámai jelezhették számára jöttömet, mely minden élőt kiszipolyozott, táplálandó életerőm. Ez azonban elbizakodottá is tette. Mögém tudott ugyan kerülni, már szájában érezhette a győzelem édes ízét, mikor megpróbálta fejemet venni. A fájdalom, mint a nap izzó csókja, perzselte testemet, de nem vettem, nem vehettem róla tudomást, és kétségeim mellé száműztem. Kezemben villant a tőr, és a teremtmény fejet hajtott az előtt, kit eredetileg prédájának szántak. Urait természetesen ezzel még nem győztem le, de már ez sem váratott sokat magára. Rabszolgáink vérét nem kímélve mutattam be újabb és újabb áldozatot, melynek jutalmaként előbb csak megroppant, majd ledőlt a titokzatos hatalom tornya.

3.   Miféle csalfa napló ez? Eddig is csak a nehézségekről őrizte meg gondolataimat, most ismét itt fekszik nyitva előttem, várva, hogy gondolataimmal és emlékeimmel értelmet adjak létezésének, odakint pedig óriások lépteitől remeg a hegység. Haduraik oly hatalmasok, hogy szobraikat a Héroszok Csarnokában őrzik, míg ellenfeleik oly kicsinek és jelentéktelennek érzik magukat! Főleg, ha ezek a szörnyetegek párban jelennek meg. Még én is rettegve lapulok szobámban az Úrnőhöz imádkozva, hogy segítsen ezen vészterhes időkben.

Új nap, és a kétségek a hajnali párával együtt párologtak el. Már tisztán látom magam előtt az utat, mely győzelemre segít ezúttal is. Nincs más választás, segítséget kell kérnem.Hazarendeltem hát rabszolgavadászaim, hogy portékájuk életét kínáljam a Rettenet Asszonyának segítségéért. Számításom bevált, az egyik óriás hadúr nem lát már több napkeltét. Egy távoli szentély nagyasszonya is megérkezett, aki szintén magával hozta egy rabszolgavadászát. Ám ekkor megjelent a kapuknál az óriás hadúr személyesen, egy zauder kíséretében. A szolgák és gazdáik szó szerint halálra rémültek már csak a látványától is. Összenéztünk a másik nagyasszonnyal, és biztos voltam benne, hogy tekintetének mélyén rettegés szűköl, saját érzéseim tükörképeként.

Ilyen körülmények között elpusztítására, vagy saját oldalunkra állítására nem is gondolhattunk, mindössze elkergetésének reményében szállhattunk szembe vele. A Trónteremben vettük fel a harcot a szörnyeteggel. Kíméletlen csata vette kezdetét az óriás nyers ereje és a mi praktikáink között. Megacéloztam magam, felkészülve a várható kínokra, már előre kizártam elmémből a fájdalmat. Még ez is majdnem kevésnek bizonyult, ha nem bukkan fel a semmiből az amund papnő, biztosan halálom lelem a csatában. Így azonban enyém lett a győzelem, még ha nekem napokba is kerül majd kihevernem az összecsapást.

Másnap társnőm az Úrnő elé küldte az amundot. A kiontott ősi vér kegyes fogadtatásra talált, így hatalmas robajjal ledőlt egy torony ellenségünknél, és éreztük, hogy Orwella felerősíti elménk parancsoló hatalmát. Társnőm elbizakodottá is vált így egymaga szállt szembe az óriással és kísérőjével a bércek lábánál. Drága árat fizetett önhittségéért, hisz a zaudert ugyan meg tudta nyerni ügyünknek, az óriás túl kemény ellenfélnek bizonyult, így soha nem tért már vissza. De én ma is tanultam valamit, így bizakodva néztem az új nap elé.

Ezúttal magam indultam el, hogy szembeszálljak a fenevaddal. Kezemben hűséges tőröm, körülöttem a mágia éltető mezeje. Pillanatokra félelem költözött szívembe egy semmiből felbukkanó goblin láttán, de aztán eszembe ötlött, hogy ez ma a sötét dicsőség napja, az én napom, és holmi goblinok nem okozhatják vesztem. A tőr hidege immáron ellenségem lelkében hintette el a kétségbeesés magvait, mikor pedig szabadjára engedtem a bensőmben lapuló szörnyeteget és kimeresztett agyarakkal estem a torkának belátta, hogy nem győzhet, majd elismerve fensőbbségem, csatlakozott hozzám halhatatlan trónusomon, és társai sem háborgattak többé. Úgy tűnik, mégis szorult valamennyi intelligencia ezekbe a keményfejű lényekbe is.

4.   Kyria örök, ám Cranta? Rég csodálom az átkozottak légiójának makacs kitartását, ahogy ennyi év után is várják az újbóli felemelkedést. Addig persze végzik soha véget nem érő szolgálatuk. Mint írtam csodálom érte őket. Olyannyira, hogy szolgálatomba kell kényszerítenem közülük néhányat, hisz kinek ne lenne szüksége ily fogyhatatlan erejű és törhetetlen hűségű seregre?

Orwella helyesnek ítélte tervem, és kinyilvánította akaratát ismét. Ilyen támogatás mellett nem is volt szükségem másra, mint már oly sokszor jó szolgálatot tevő tőrömre, hogy a hegyek lábánál szolgálatomba kényszerítsem egyiküket. Még gyönyörködni akartam friss szerzeményemben, amikor meglepve tapasztaltam, hogy a trónteremben egy társa vár. Szavak nélkül is értettük egymást. Tudtuk, hogy nem állhat ellent akaratomnak. Puszta kézzel söpörtem félre, és lényem hipnotikus hatalma már át is járta testét. Bevégeztetett.

Noire