KIVÁLASZTOTTAK, a M.A.G.U.S. kártyajáték

A főhierarcha

Aquir mágia - 2012-05-04

A mágikus kártya biztosan mutatta a többi kártya helyét, Varagh érezte a mana lüktetését, ami az ereklyéből áradt. Ediomad rejtett térkapuján pillanatok alatt Erion mellé ért a csatlósaival. Hét harcost vett magához, és egy kisebb hatalmú valóvérűt. Úgy vélte biztosan elegen lesznek a csőcselék felszámolásához.

Erionba érve a valóvérű álca varázslatot bocsátott rájuk, így gond nélkül be tudtak jutni a város kapuján. Varagh követte a mágikus kisugárzást, ami egy hatalmas kőépülethez vezetett. Óriási abbitkapu kötötte össze a a tízemeletes gránit falakat. Ez az épület ismert volt, még Varagh is hallott róla, hisz az inkvizítorok szövetségének székháza órási népszerűségnek vagy épp közutálatnak örvendett, aszerint hogy ki milyen nézetet vallott. A bejutás volt nehéz, hisz minden tele volt lovagokkal és papokkal.

Varagh az elindulás előtt szellemsíkon felkereste az erioni herceget, és információkat követelt tőle. Az erioni hercegek már régóta ki vannak szolgáltatva az ediomadi főhierarcháknak. Varagh ezt kíméletlenül ki tudta használni. A herceg térképeit felhasználva, észrevétlenül eljutott az aquir gárda a várbörtönök szintjére. A titkos út teljesen néptelen volt, senki nem keresztezte útjukat.Varagh érezte az egyre erősödő lüktetést ami a kártyából áradt. Tudta hogy feljebb kell jutniuk, mert ott van a szigorúan őrzött termek sokasága, és amit keresnek az biztos ott van.

Az első ember akibe belebotlottak igazából fel sem tudta fogni hogy meghalt. Egyszerre három nyílpuska lövedék csapódott bele, kettő a szívébe egy a szemébe. Ahogy haladtak előre, teremről - teremre lopakodva, egyre több jel mutatott arra, hogy lassan foglyokkal teli cellákhoz érnek. A csatlós valóvérű csendvarázst varázsolt a botjára, ami körül húsz méteres körzetben minden hang elnémult. Nagy vasajtó állt a útjukat, ami a sok korcsaquir erejének köszönhetően gyorsan megadta magát. Amint az ajtó felfeszült, cellák sokaságát látták maguk előtt, nem mindegyiknek volt lakója, de többnek igen, mint aminek nem.

Egy hosszú folyosón álltak aminek a végén egy bőrmellényes katona egy másikkal kockázott. Nyílvesszők hasítottak bele a levegőbe, a két őr halott volt.
Varagh intett a fajtársainak, hogy mindenkit öljenek meg. A cellák legyengült fegyencei szinte semmilyen ellenállást nem tanúsítottak, a csendvarázs miatt ráadásul hang nélkül távoztak a túlvilágra.

A két őrhöz érve a folyosó elkanyarodott, és egy újabb ajtó várta őket. A strázsák kulcsait elvették és rombolás nélkül tudták kinyitni az ajtót. Egy csigalépcső várt rájuk ami felfelé vezetett. Ahogy az első aquir a lépcsőre lépett, hatalmas lángnyelvek csaptak ki a falból, és elnyelték a harcos kitines bőrét. Nyílvesszők érkeztek az emeletről, belecsapódva a tűzben izzó aquirba. A levegőben égett hús és vér szaga terjengett. A valóvérű megszüntette az immár felesleges csendvarázst, és rögtön hangok ezrei csapódtak érzékszerveiknek. Az üvöltő aquir hangja, a surrogó nyílveszők zaja , és a szitkok áradata. Mivel előnytelen pozicíóban volt a csapat, ezért Varagh biztosra ment, és bevettette azt a fegyverét, ami az utódfajok számára a halált tartogatta. Hatalomszó dörrent az éjszakában! Bár nem a legerősebb és legpusztítóbb amit tudott de ahhoz pont elég volt, hogy a nyilak zápora elapadjon.

Végignézett a szolgáin és egyetlen veszteséggel kellett számolnia, az összeégett aquirból legalább két tucat nyílvessző állt ki, görcsbe rándult keze, a halál pillanatában is a tehetetlenségről árulkodott. Elindultak felfelé, a hatalomszó hatására betört fejű, vérző orrú, beszakadt dobhártyájú embereken lépdeltek át.

Csillanás az éjszakában és tompa zaj, verte fel az osonó aquirok csendjét. A csillanás egy dobótőr volt ami az egyik csatlós torkából kandikált elő. Egy sötét ruhás hollófekete hajú nő ugrott ki az árnyékokból, és mire észbe kaptak volna egy apró dolgot dobott a lábuk elé.
-Most!! -ordított a nő A sötétségben vakító fény gyúlt , az aquirok bár látnak a sötétben, de az iszonytatóan éles fénytől pár pillanatra megvakult mindannyiuk. Egyedül Varagh látott át a trükkön, viszont az “emberei” mind a szemüket fogdosva tántorogtak. Kopasz páros acélpenge hívta táncba a megzavarodott ediomadiakat. Pár pillanattal később szőke hajú ifjú bajvívó csatlakozott a táncba. Az aquirok közül sokan sebesüléseket szereztek, de igazán súlyos találatot nem tudott bevinni a harcos-páros. Varagh a varázslóra koncentrált, hisz ilyen fénymágiát, bárd nem tud előidézni. A szellemek síkján kereste a rejtőzködő varázslót, mikor megtalálta olyan hatalomigét mondott ki, ami szétzúzza az emberek fejét. A falábú mágus az utolsó szavát kántálta aktuális varázslatának, mikor a hatalomszó mellbe vágta. A varázsló kezéből fagydárdák lőttek ki, amik átjárták a legközelebbi aquir testét, majd iszonyatosat rándult ahogy a hatalomige magával ragadta és a falhoz vágta. Varagh döbbenten nézett, hisz kásává kellett volna roncsolódnia a mágusnak.

Szipolytalizmánok! Sose hitte volna, hogy egyszerű korcsfajzatoknál ilyen ritka mágikus holmi lehet. Egy ősz hajú öreg férfi lépett a harcosok mögé, felajzotta íját és a lövöldözte az aquirokat. Az öreg férfit egy fiatal kalapos férfi követte, aki egy kahrei tűzfegyverrel fejbe lőtte a legjobb harcosát. A magával hozott valóvérű alatt tűzörvény keletkezett és elnyelte majd a légnyomás a nemesi aquirt a falhoz vágta, a tűzörvényből pedig egy élőhalott bontakozott ki.

Egy idősebb pap közeledett futva egy csomó katonával. Varagh tehetetlenül nézte ahogy emberei egymásután halnak meg a kalandozók csapásai alatt. Mikor a katonák megérkeztek a harcolók közé, látszódott hogy az aquirok nem bírnak velük, bár nekik nem voltak talizmánjaik, és épp ezért véres rendet vágtak köztük a ősi fajzatok. A pap a varázslót támogatta fel aki vérző fejét fogta.
Varagh dühös volt, nem létezik, hogy ezek a pondrók meghátrálásra késztessék! Nem lehet, egy karnyújtásnyira van a kártyáktól! Döntött, és döntése értelmében egy olyan tiltott szót mondott, amit ha igazán belegondol, és nem nehezíti el elméjét a harag köde, akkor bizonyára nem mond ki.

A hatalomszó belehasított az erioni éjszakába, az egyszerű katonák, és akiken nem volt szipolytalizmán rögtön meghaltak, hisz darabokra robbantotta őket az aquir hatalma. A kalandozók nyüszítve estek össze a fájdalomtól, még jajkiáltás sem hagyta el ajkukat annyira kizsigerelte őket a ősi mágia. Varagh elmosolyodott, és ráfókuszált a hiányzó kártyákra, hogy hol vannak. A nála lévő helymeghatározó kártya, a paphoz érve sosem tapasztalt hévvel lüktetett.

A pap kezében egy szütyő volt, a főhierarcha kiszaggatta a kezéből és kioldotta a selyemzsinórt. Irtózatos dörrenés hallatszott, sosem hallott még hasonlót, és az utána következő irtózatos fájdalmat sem érezte sose. Abból a kezéből amiben a szütyőt tartotta semmi sem maradt. Szerteszét fröcskölt megtépázott kézfejéből ősi vére. A dörrenés irányába fordult és egy laza testtartásban álló kahrei ismétlő nyílpuskát rászegező középkorú férfit látott aki vigyorogva nézte.
- Üdvözöllek, azért jöttem, hogy eltüntessem a kártyákat amik nálad vannak. A titkainkat keresed amiket még mi sem ismerünk igazán, a lelkünk lenyomatát akarod, ami barátok között is bitófát jelent. Mondhatnám hogy ítélkezzenek feletted az égiek, de én nem vagyok jóban velük.
Így nekem kell ítélkeznem, kránba veled! mondta az idegen - majd nyílvesszőt repített Varagh arcába, mellébe, torkába, és újra és újra megtette, amíg ki nem ürült a tár.

Szerző: Aquir